Tisztelt hallgatóság!

Március 15-e elõestéjén azt a gondolatomat  szeretném  önökkel  megosztani,  miszerint  sosem tudok az 1848.49-es forradalomról  és  szabadságharcról akként  beszélni,  hogy  ne  emlékezzek  meg 1956-ról.  Úgy  érzem  ugyanis,  testvérforradalmakról  van  szó.  Általuk  a  magyarság kísérletet tett arra, hogy egyfelõl  lelki-fizikai  függetlenséget  szerezzen,  másfelõl  enyhítsen  a  világ  igazságtalanságain,  és  valódi  szabadságot teremtsen. Ám mindkét esetben szembe  találta  magát  az  önkényuralommal. (...)

Valami történt, és az a valami kiradírozhatatlan  kortársaim szívébõl. A térkép, amelyen elemistaként naponta bejelöltük az elszakított  területeket,  benne maradt a lelkemben. A szemlencséken  rögzült táj  ugyanis  kiirthatatlan. Ha valaki azt kérdezné meg  tõlem,  hogyan  néz  ki  Magyarország,  biztosan nem  azt  a kis  lepényhalat  rajzolnám  le, amely a hivatalos atlaszokon látható.  Ennek  az  érzésnek  persze nem azt kellene jelentenie, hogy másokon  bosszút  állva  valósítsuk  meg  álmainkat,  hanem

azt,  hogy  a  múltat,  a  történelmi hagyományt, az együvé tartozást semmilyen  körülmények  között nem szabad elvesztegetni. (...)

Magyarország megcsonkítása kimagyarázhatatlan,  nagy  bûne a históriának. (...)

A második  világháborút  követõen  újabb  ördögi  döntés  jutott  érvényre,  így  még  annak  a reménye  is  elveszett,  hogy  van a világnak igazságérzete. Aztán néhány  éves  újrarendezõdés  és szabadság  után  beköszöntött  a nyílt terror idõszaka, amit isten kegyelmébõl  egy  metafizikai pillanat, azaz 1956 bontott meg.

Azért nevezem 1956-ot metafizikai  pillanatnak,  mert  meggyõzõdésem, hogy 1848-ban és 1956-ban  leereszkedett  a  magasból  a  sokat  emlegetett  és csúfolt  korszellem.  Az  a  korszellem, amelyet a mi hitünk és tudásunk  szerint  Mihály  arkangyal  határoz  meg.  Sajnos azonban  minden  kornak,  minden  magas  rendû  szellemiségnek megszületik az ellenlábasa, a  korlidérc,  amely  azonnal  rácsap  a  fejlõdõ  jóra,  és  megpróbálja azt kisajátítani. (...)

Számos  hazug  ember  akkor úgy  tett,  mintha  egyetértene  az eseményekkel.  Az  elsõ  adandó pillanatban  viszont  a  hamisak igénybe vették azt a külsõ segítséget,  amely  attól  vált  igazán szégyenletessé,  hogy  Magyar emberek hívták be. 1848.49-ben az orosz hadsereg  vacsorára  invitálta  a  legyõzött magyar hadvezéreket. Képzeljük  el  azt  a  vacsorát!  A magyarok  zöme  még  a  kardját  is megtarthatta,  annyira  udvariasak voltak hozzájuk a vendéglátók. Reggel azonban átadták õket az osztrákoknak. (...)

Törvénytelen  kivégzések  következtek. (...)

Hány  olyan  hõs  került  várbörtönbe,  számûzetésbe,  munkatáborba,  akiknek  nevét  nem jegyzi a történelem. Mert a történelem  csak  a  nagyokat,  a  kiválókat tartja számon. (...) 

Ilyenkor  viszont,  amikor azokra az õseinkre emlékezünk, akik tenni akartak valamit hazájukért, hazánkért,  azon  kellene elmélkednünk,  miként  követhetnénk  a  példájukat.  Kérdés, lesznek-e majd a sírjainknál leboruló,  imádkozó  magyar  unokák?  Rajtunk  múlik:  lesznek-e vagy sem. (...)

Szerintem felvázolhatatlan az a politika, amely nem spirituális alapokon  nyugszik.  Ha  az ember  nem  tudja,  honnan  jött, és hova tart a szellemi-lelki egzisztenciája,  honnan  tudná,  mit kell kezdenie  a  mindennapjaival. Ma egy efféle mentalitás által  uralt,  elbizonytalanodott  világban élünk.  Magyarországon bizony  sokan  vélik  azt,  hogy mivel a világban nincs rendezõelv,  és  az ember  játékszerként dobódik ide-oda, teljesen mindegy, miként élünk. A fontos az, hogy rátaláljunk az élvezetekre.

Rendkívül  méltatlan  az  az élet, amelynek befejezése után a következõ szavakat kell ráírni a fejfára:  éltem,  ittam,  élveztem, robotoltam,  felfordultam.  Ez, kérem, az igavonó barom sírfelirata,  nem  az  isten  emberi  teremtményéjé, aki az univerzum kitüntetettjeként  egyedül  áldatott meg szabad akarattal. Ezzel a  szabad  akarattal  azonban  mi folyamatosan visszaélünk. (...)

Egyesek  azt  állítják,  forradalmakra szükség van. Én azonban  olyan  világra  vágyom, amelyben a változások vérontás nélkül  következnek  be.  Mert ott,  ahol  vér  folyik,  rengeteg  a keserûség.  (...)  Az  ember ugyanis képtelen a józan eszére és az isten által beoltott szívére hallgatni.  A 21.  században  viszont  el  kellene  érnünk  azt, hogy  az  ember,  önnön  bölcsességére  hagyatkozva,  a  béke  útján  induljon  el,  mégpedig  ama szeretetközpontú  világ  irányába, amelynek jelenleg csupán a

körvonalait látjuk. (...)

Bajaink  forrása  a  nemzeti amnézia,  amely  hõst  csinál  a gyilkosokból. (...)

Idézzék  fel  magukban  azt  a herderi  látomást,  miszerint könnyezõ  népek  milliói  állják majd  körül  a  süllyedõ  Magyar nemzetet.

Drága  barátaim,  a helyzet tragikusabb! Az elpusztult  magyar  nemzetet  nem  fogják könnyes szemmel körülállni a  többiek.  Azt  mondják  majd: volt egy sokra hivatott, de gyenge  nemzet.  Nem  engedhetjük meg, hogy a világba érkezõ lelkecskék  ne  teljesíthessék  ki  a sorsukat.  (...) 

Mi  vagyunk  a felelõsek mindazért, ami történik velünk. (...)

Számos  tanult  barátom  fenntartja:  az  az  álláspont,  amely nemzetben  gondolkodik,  elavult,  konzervatív.  Utasítsuk  e nézõpontot vissza közösen, hisz a  konzervativizmus  valójában csak  az  értékekre  vonatkozik. Nem azt kell érteni alatta, hogy a keresztény magyar ember nem érdeklõdik az iránt, ami új a világban. És nem is azt, hogy buták  vagyunk.  Egyszerûen  arra utal:  van  mércénk.  Mércénk  a krisztusi igazság. Annyiban vagyunk  konzervatívak,  hogy amit  el  kell  utasítanunk,  azt  elutasítjuk, amit pedig be kell fogadnunk,  azt  befogadjuk  és  továbbadjuk. Vagyis nem akarjuk, hogy  elrohadjanak,  szemétre kerüljenek  az  örök  értékeink. Azt akarjuk, hogy azokból még kétszáz év múlva is táplálkozni lehessen.  Ha  meg  kellene  határoznom,  mivel  foglalkozom, kissé ironikusan úgy fogalmaznék:  szellemi  konzervkészítõ kisiparos vagyok. (...)

Amikor a hazám ostoba döntéseket  hoz,  az  nekem  legalább annyira  fáj,  mint  az  érintetteknek.  December  5-én  az  volt  az érzésem:  õsbûnt  követett  el  a magyar  nemzet,  olyanfélét, amely felkerül a fekete lapokra. Számomra  a  referendum  nem politikai ügy volt. Nem is értettem, miként tehetõ népszavazás tárgyává  az  a  magától  értetõdõ valóság,  hogy  a  magyarok összetartoznak.  Tulajdonképpen  nem  is  a  tényleges  Magyar állampolgárságtól  fosztottuk meg  testvéreinket.  A tét  az  én lelkemben  egészen  más  volt. Azt  gondoltam:  december  6. boldog  nap  lesz  a  Kárpát-medencében. (...)

Elviselhetetlen,  ha  valakinek a lelkiismerete tarisznyaként lötyög a lába között...

Azt  hittem,  hogy  a  megperzselõdött  .56-os  zászló  még mindig  nincs  befoltozva.  Ám most  még  ennél  is  borzalmasabb dolog történt. December 5-én ugyanis nem a zászlónk lyu-kadt ki, hanem az ország közepe. Az ország közepe lyukas tehát.  Az,  ami  összetartja,  kiköltözött  a  szélekre.  Szerencsére vagyunk  még  néhányan,  akik arra törekszünk, hogy isten alázatos  szolgálójaként  életünk cérnájával  bevarrjuk  a  nemzeti lobogón tátongó rést.

Lejegyezte: Gurzó K. Enikõ

ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓ A LORÁNTFFYBAN

Jókai Anna március 15-én délelõtt a Lorántffy-központban találkozott a váradi értelmiség reprezentánsaival. A Nagyváradi Ady Társaság és a Bihar Megyei Civil Szervezetek Szövetsége égisze alatt zajló, sok érdeklõdõt vonzó ünnepi hangulatú randevút Barabás Zoltán moderálta, Indig Ottó és Fleisz János a várost és az általuk

elnökölt NAT-ot, illetve BINCISZ-t mutatta be dióhéjban, majd egyes intézmények és civil szervezetek reprezentánsai is szót kaptak.

A kölcsönös tájékoztatás rendjén végül a vendég mondta el röviden vallomásos ars poeticáját úgy, hogy az írói felelõsségrõl, annak változásairól,  a  mai  magyar  irodalomról,  a  társadalom  tudathasadásos  állapotainak  irodalombeli  leképezõdéseirõl,  a  modernizmusról, posztmodernrõl, panelrealizmusról, az önmagáért való és a közvetítõ irodalomról, a nagy 48-as triász (Petõfi, Vörösmarty, Arany)  költõi  és  emberi  attitûdjének  hasonlóságáról  és  különbözõségérõl, az élet szentségérõl és tisztaságáról, a keresztény

szellemiségrõl, nem utolsósorban pedig a mai fiatalok elõtt álló feladatokról és kihívásokról mondott szép és megszívlelendõ, az alkotó

ember vívódását, küzdését, elhívatását is illusztráló gondolatokat, szavakat.  Végül  Kovács  Zoltán  egyházkerületi  fõgondnok,  mihályfalvi polgármester mondott köszönetet látogatásáért, a jövõnek szóló újabb meghívást adva át Jókai Annának, akit nemcsak Várad, hanem az Érmellék magyarsága is szívesen lát majd bármikor.

D. L

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.